A hangszeres játék pszichológiája 1. rész

A minap kezembe akadt a szakdolgozatom. Belelapoztam. A gondolatok, amiket akkor megírtam, ennyi idő elteltével is ugyanolyan fontos, tulajdonképpen mindennapi részei az életemnek, legyen szó gyakorlásról, koncertjátékról vagy hétköznapi dolgokról. Fülembe jutott, hogy az azóta eltelt évek alatt többen is nagy haszonnal alkalmazták az ott leírtakat. Hogy minél többekhez eljuthasson, most egy 9 részes sorozatban szeretném itt leközölni. De ami a legfontosabb: Szeretettel várom a visszajelzéseket, kinek mi volt a leghasznosabb tanács vagy gyakorlat, és hogy ki hogyan alkalmazta, vagy fejlesztette tovább az ott olvasottakat!


A hangszeres játék pszichológiája
A gyakorlás és koncertjáték minőségének növelése elménk erejének hatékonyabb használatával
2007. április

1. fejezet

Hit és akarat, mint lehetőségeink új értelmezése

 

A teremtő gondolat és a hit Önmagunkban

 

„Nem, ez nekem úgyse megy! Ezt a részt mindig elrontom!” – hallom gyakran zenésztársaimtól. „Hát persze hogy nem, mert így állsz neki!” – szoktam ilyenkor válaszolni. Aztán folytatom: „És ha ezt még sokat hajtogatod, ne is számíts rá, hogy mostanában sikerül!” Talán kicsit kegyetlennek hat ez a válasz, de gondoljunk csak bele…

Minden tettünket gondolatok irányítják. A beszéd kimondott gondolat. Ha tetszik, testünk lehetne az autó, agyunk a sofőr. Agyunk szó szerint végrehajtandó utasításként végrehajtja parancsainkat. Hogyan is sikerülhet bármi is, ha mindig az ellenkezőjét sulykolom magamnak? Képzeljük csak el a következő példát. Beülünk egy taxiba. Azt mondjuk a sofőrnek: „Vigyen a Hősök terére!” Ha néhány perc elteltével a Hősök terén találjuk magunkat, nem csodálkozunk rajta, mert mi mondtuk a vezetőnek, hogy oda szeretnénk menni. De ha azt mondtuk volna: „Vigyen a Zeneakadémiára”, akkor ő oda vitt volna minket, függetlenül attól, hogy mi valójában a Hősök terén szerettünk volna kiszállni. Nem hibáztathatnánk, mondván: „- Jó, jó, persze, de hát nem úgy gondoltam, igazából a Hősök terére szerettem volna menni, csak nem azt mondtam.” Hát, ezek után a taxis egyszerűen ostobának nézne minket, vagy talán megsajnálna, hogy biztos betegek vagyunk, és azért beszélünk félre. Bármit mondunk, ő csak teljesíti a „parancsot”.

Agyunk pont így működik. Csak hű szolgaként, szó szerint végrehajtja utasításainkat. Nem kezd „vacillálni”, hogy talán mégse úgy gondoltuk, még ha furcsákat „kérünk” se. A parancs az parancs. Ezért vigyáznunk kell mit beszélünk, de még arra is, hogy mit gondolunk. Ugyanis a gondolat teremt.
Gondoljunk csak a Bibliára! Isten is így teremtette a világot. Akarta és lett:  „Azután monda az Isten: Hozzon a föld élő állatokat nemök szerint: barmokat, csúszó-mászó állatokat és szárazföldi vadakat nemök szerint. És úgy lőn.”

Az állatok teremtése, Raffaello Sanzio freskója, Palazzi Pontifici, Vatikán 1518-19

Sőt, továbbmegyek, Isten a saját képére alkotta az embert. Talán valahol mi is istenek vagyunk, akik teremthetnek gondolataikkal. (A Biblia az összegyűjtött emberi bölcsesség egy jelentős szelete, úgy gondolom, ezt annak is el kell fogadnia, aki nem hívő. Nyilvánvalóan rengeteg szimbólum szerepel benne, amiket nem biztos, hogy szó szerint kell értelmeznünk, és talán nem is csak egy „jó” értelmezés létezik.) Hogy is építhettek volna az emberek kilométernyi hidakat, és 500 méternél is magasabb épületeket, ha valaki ne gondolta, „álmodta” volna meg őket? Könnyű elintézni a dolgokat annyival, hogy „Ez lehetetlen!”. Csak az lehetetlen, amit mi magunk nem tudunk elképzelni. 

 A kínai Shang Hai-ban épült 88 emeletes Jin Mao torony jelenleg csak a világ 5. legmagasabb épülete, de már az se sokáig. 421 méterével a környező 30 emeletes házak eltörpülnek mellette.

Gondoljunk csak az elektromosságra, ami nélkül mai életünk már teljesen elképzelhetetlen lenne. Az előző évszázadokban képtelenségnek tartottak volna akár egy villanykörtét is! Néha elmélázok egy féltenyérnyi tárggyal magában beszélgető (telefonáló) ember, egy építkezés vagy vonat láttán, hogy ha lehetséges lenne, hogy a múltból valaki eljöhessen a mába, vajon mit gondolna a mi 21. századi „teremtményeinkről”? Biztosan valami boszorkányságnak gondolná. Bizonyára megrémülne a sok gyors és fényes tárgytól, amiket addig még nem látott. A villamos, a televízió és az internet olyan dolgok, amiket egy 1000, vagy akár csak 250 évvel ezelőtt élt ember valószínűleg álmában is csak félve mert elképzelni, ha el merte egyáltalán. (Persze a középkor és a kereszténység tettek arról, hogy az embereknek elmenjen a kedvük a „varázslástól”.) Ki gondolta volna akkor, hogy egeinken egy nap „vasmadarak” fognak repkedni? Senki. Pedig mégis lehetséges. 

Az A380-as repülőgép a világ legnagyobb utasszállító repülője, akár 845 utas szállítására is alkalmas

Ha jobban hinnénk magunkban, képzeletünk és gondolataink hatalmában, még több mindenre lehetnénk képesek. Jómagam úgy gondolom, a csillagos ég sem lehet határ! Talán betegesnek tűnik a gondolat, de lehet, hogy eljön egyszer az az idő is, amikor teleportálhatjuk majd magunkat egyik helyről a másikra, és telefon se kell majd, soha meg sem kellene szólalnunk (esetleg ha énekelni akarnánk…), mert korlátolt szavaink helyett ott lenne nekünk a telepátia. Nem kellene azzal bíbelődnünk, hogy egy kérdésünkre választ kapjunk, egyszerűen csak „lehívnánk” a választ a kollektív tudattalanból. (Tudományosan bizonyított tény, hogy az emberi elmék között láthatatlan szálakkal kapcsolat van, akárcsak a rádióhullámok, itt vannak körülöttünk, bárki hozzáférhet, csak egy „jelvevő” kell hozzá. Az egyes emberek tudása így bizonyos értelemben „összemberi tudássá” válik, ami valamennyiünk tudatalattijának részét képezi.) Egy nap talán (akárcsak az a bizonyos „S” betűt a mellén viselő szuperhős), repkedhetünk a tájak felett, persze mindenféle elektro-ketyere nélkül. Csak mi lennénk ott, és a gondolat, hogy bármire képesek vagyunk, ha hiszünk benne és igazán akarjuk.