A hangszeres játék pszichológiája 4. rész

Életünk javítását hátráltató egyéb lehetséges tényezők

Félelem a hibáktól

Ne féljünk attól, hogy hibázunk! Gondoljunk csak az első lépéseit próbáló kisgyerekre! Eleinte mást se csinál, mint hibázik. Mozgása összeszedetlen, egyensúlya bizonytalan. Gyakran elesik. Mégis feltápászkodik, újra megpróbálja, és a végén sikerül neki.

Esetenként abban a hitben élünk, hogy mindent már elsőre tökéletesen kellene véghezvinnünk. Ha látunk egy sikeres embert, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az ilyen ember születésétől fogva sikeres, képességei nem szerzettek, hanem adottak. Gyakran úgy tekintünk másokra, mintha nekik nem kellett volna megdolgozniuk a sikerért.

Köztudott, hogy a már említett Edison rengeteg anyaggal kísérletezett, mielőtt rátalált a villanyégőhöz szükséges megfelelő izzószálra. Minden próbálkozása kudarcba fulladt, egyetlen egyet kivéve. Így születhetett meg a villanyégő. Edison nem félt attól, hogy hibázik, hát mi se féljünk tőle! Lássuk be, hogy a próbálkozás és a hibák a siker természetes velejárói.

Megelégedés

Természetesen az embernek szüksége van az elégedettség érzésére! Boldogság és büszkeség tölt el minket az addig megtett nagy útra gondolva, egy-egy célt elérve, és jól is van ez így. Ám nem szabad hagyni, hogy ez az öröm a feladat nagyságához képest aránytalanul sok ideig tartson! Az ember határai végtelenek, mindig van „hova” fejlődni, ezért hosszú távon sosem elégedhetünk meg magunkkal és teljesítményünkkel! Főleg nem, ha azok csak nagyjából kielégítőek. Persze itt is akadnak kivételek, például:

û        Van, hogy olyan erős akadályokba ütközünk, mint például egy betegség, az öregedés, vagy valamely más fizikai vagy biológiai törvényszerűség. Álmainkat ez esetben sem szabad feladni, a hegy csúcsa talán távolabb van, mint gondolnánk! Volt már szó arról, hogy az emberi elme akár ezekre a törvényszerűségekre is hatással lehet, de ezek olyan falak, melyek ledöntéséhez különösen sok hitre, kitartásra, és ki tudja még mi mindenre van szükségünk…

û        Természetes, sőt szükségszerű, hogy bizonyos esetekben (például ha a természetben vagyunk) ne a hibákat keressük, hanem csak elfogadjuk a dolgokat olyannak, amilyenek, olykor gondolkodásunkat „kikapcsolva” csak befogadjuk a pillanatot. (Erről majd még később, a legutolsó, „Végszó” című fejezetben lesz szó.)

Egyébként az élet semmilyen területén ne elégedjünk meg a „nagyjából jó”-val!  Sem munkánk, sem teljesítményünk terén! Ne hangoztassunk ilyen és hasonló mondatokat: „Nagyjából jó nekem ez a munka”, „Nagyjából jól el tudom játszani a darabot a koncerten”, vagy „Nagyjából boldog a mostani életem”.

Hétköznapi, minket hosszú távon érintő kérdésekben nem elégszünk meg a „nagyjából jó”-val. Például ha kabátot vásárolunk. Nem vesszük meg egyszerűen az első utunkba kerülő, árban megfelelő “elég szép” és “elég meleg” kabátot. Ehelyett számos boltba benézünk, és összehasonlítjuk a kínálatot. Miután jópár kabátot megnéztünk, ráébredhetünk, hogy egy bizonyos szabás vagy szín jobban tetszik esetleg jobban áll, mint a többi. Így végül azáltal, hogy nem elégedtünk meg, közelebb kerültünk saját személyiségünkhöz és igényeinkhez, ezen felül kitartásunkat egy  összességében jobban megfelelő kabát koronázza.

“Nagyjából jó” helyett törekedjünk “jó”-ra, azután pedig mindig egyre jobbra!

Kudarcok - továbblépés a múlton

Gyakran hajlamosak vagyunk folyton a múltba merengni, és egy elvétett lehetőségen, vagy egy igazságtalan versenyeredményen akár évekig tépelődni, már-már feladni. Lépjünk túl a múlt sebein és hibáin! Csak a jelen az, amiben javíthatunk, cselekedhetünk. A hibák arra valók, hogy tanuljunk belőlük. Ha valamit elvétünk, vonjuk le a konzekvenciát, tisztázzuk le magunkban, hogy mit és hol rontottunk el, és hogy egy hasonló helyzetben legközelebb hogyan kellene eljárnunk ezután. A hibákból tisztábban láthatjuk, merre van a jó út.

Az alábbi idézet (amelyben Frank J. Bruno arról ír, milyen gondolatai támadtak motorcsónak-vezetés közben) nagyszerűen szemlélteti, hogy hogyan kell gondolkodnunk a múltról:

Nyomvonal

„Miközben barátnőm társaságában száguldoztam a vízen, a szabadság csodálatos érzése töltött el. Arra mehettem, amerre kedvem tartotta. Néztem a hajó nyomvonalát. Széles volt, és lenyűgöző. Aztán ráeszméltem: De nem az tol előre. Én vezetem a hajót. (…) A múlt olyan, mint a csónak nyomvonala. A csónak mögött van. Vége. A múltnak többé nincsen köze a jelenhez, úgy, ahogyan a nyomvonal sem tolja előre a csónakot. Akaraterőm vágyaimnak megfelelően irányítja az életemet úgy, ahogyan én irányítom a csónakot.”

A láthatatlan közönség

A láthatatlan közönséget rokonaink, ismerőseink, egyes esetekben elhunyt hozzátartozóink alkotják. Mindig ott vannak velünk, figyelik minden lépésünket, de még gondolatainkat is, közbeszólnak, megjegyzéseket tesznek, s ezzel gyakran gátolnak bennünket azokban a cselekedeteinkben, amiket mi magunk jónak vélünk. A láthatatlan közönség láthatatlan. Csak mi képzeljük! Valójában szabadok vagyunk, azt tehetjük, amit jónak látunk, anélkül, hogy folyton mások ítéletétől kelljen tartanunk. Szabaduljunk meg a láthatatlan közönségtől!

A minták követéséről, amelyek rosszak is lehetnek…

A rossz minta követéséről nekem mindig a kóla jut az eszembe. Teljesen elkápráztat és egyben megbotránkoztat, hogy ez a szerintem csöppet sem ízletes ital mekkora karriert futott be, és hogy annak ellenére, hogy fillérekből előállítják, milyen arcátlan összegért is megveszik az emberek. Pedig károsítja a fogakat, és a csontokat. Összetevője például a foszforsav, amely egyébként kitűnően oldja a vízkövet és a fogzománcot, nameg a csontokból a kálciumot.  De még mindig “menő”. Mert elhisszük, amit látunk, a reklámban, vagy ismerőseinktől, és ezt a szörnyű italt olyasmikkel kapcsoljuk össze, mint fiatalság, szépség, boldogság, barátság, szerelem, optimizmus, jókedv. Persze, mert a kólától aztán olyan mosolygósak leszünk! Főleg ha már az összes szuvas fogunkra csináltattunk koronát. Én részemről óvakodok a kólától, főleg, amióta elmesélték nekem, milyen összetevőket tettek hozzá egy üdítőitalgyárban olyan kék kannákból, amire ténylegesen halálfej volt rajzolva.

 Dohányzás régen és ma. Sajnos ez a buta szokás 100 év alatt sem tudott kimenni a divatból… 

Csak félve merem megjegyezni, hogy én a dohányzást is ebbe a csoportba sorolnám, ugyanúgy egy számunkra előnytelen és káros mintát követünk (habár ezzel “bónuszként” még másokat is károsítunk), mert mindenféle értéket társítottunk hozzá, csak azért, mert az idősebbektől ezt láttuk és a végén már a nikotinfüggőség miatt, vagy pusztán azért, mert egy-egy helyzetben “illik” vagy “szokás” rágyújtyni, képtelenek vagyunk leszokni róla. Elég elkeserítő, hogy a XXI. században, a nagy “Éljünk egészségesen!” mozgalmak közepette a pozitív hősök még ma is rágyújtanak a filmekben, és mindezt úgy, hogy közben fújja a hajukat a szél, vagy egy vonzó ember fekszik az ágyukban. Nem mintha a cigaretta olyan erotikus lenne, belegondolni is rossz, milyen szagú egy dohányos keze, nemhogy a szája… Minden normális élőlény messze elkerüli a füstöt, csak mi emberek vagyunk ilyen önpusztítóak… És milyen érdekes, akadnak olyanok is, akik az egészséges életmódot követvén fitnessz salátát esznek, konditerembe járnak, és közben dohányoznak. De végül is van, aki meggazdagszik belőlük…

És ha már itt tartunk, minden bizonnyal sokan azért nem találnak soha rá a komolyzenére, mert rossz divatot, rossz mintákat követnek. Igazi „agymosott fogyasztóvá” válnak. Rajtuk élősködve csak mások járnak „jól”. A jól szót azért tettem idézőjelbe, mert csak a pénztől nem lesz boldog valaki, és aki azért, hogy minél több legyen neki belőle bármire képes, akinek semmi se „szent”, az a legszegényebb ember.

A zenében annyiban könnyű dolgunk van, hogy itt nincsenek összességében jó vagy rossz minták, mivel szubjektív, hogy kinek mi tetszik. (Gondoljunk bele, mennyire más egy falusi asszony népdala, mint Brünhilde áriája az operában.)

Hangszeres játékunkat minden bizonnyal nagyban befolyásolják a kor, kultúra szokásai. Óhatatlanul előfordul, hogy egy adott, mástól tapasztalt mintát követünk, talán csak azért, mert nem vagyunk tudatában annak, hogy létezhet másik is, vagy egész egyszerűen csak lusták vagyunk arra, hogy kitaláljuk a saját utunkat, mert egyszerűbb járni a kitaposott ösvényen, amit mások jónak gondolnak vagy esetleg csak jónak állítanak be (például a kóla esetében). Ugyanígy egyszerűbb meghallgatni egy esetleg híres-neves (mindenféle értékekkel társított) előadót hangfelvételen, és lemásolni a “sablont”, mint elolvasni a kottát, vagy saját kreativitásunkat használva kidolgozni egy zeneművet. Ne hagyatkozzunk (gyakran ósdi) sablonokra! Tartsuk magunkat többre annál, minthogy folyton csak a mások által kijelölt úton járjunk! “Találjuk ki”, fejtsük meg magunk a zenét! Persze ehhez nem árt, ha jól fel vagyunk szerelkezve, és eszközeink, ötleteink tárháza mind hangszeres szinten, mind zeneileg gazdag.

A tanulási folyamat utánzással kezdődik. A kisgyerek is így fejlődik, megpróbálja visszaadni a látottakat, hallottakat, így tanul meg például beszélni. Idővel, amikor már otthonosan mozog a nyelvben, képes lesz saját lényét, érzéseit kifejezni vele, később eseleg  új szavakat alkotni, vagy akár verset írni.

Előbb szükségünk van egy “alapcsomagra”, akár a számítógépek operációs rendszere, aminek segítségével könnyedén eligazodunk, később azonban már kedvünk szerint bővíthetjük, variálhatjuk lehetőségeinket.

Olyan ez, mint a főzés. Sok étel elkészítését meg kell tanulnom ahhoz, hogy egy új és ízletes fogást hozhassak létre. Először talán csak pár hozzávalót hagyok el, vagy cserélek fel valami másra. De aztán egyre inkább kialakul az étel (vagy a zene) csak rám jellemző “íze”.

Tehát jó, ha van miből válogatni. Ezért érdemes sok zenét hallgatni és minél több tanárnál megfordulni, mert csak miután sok lehetőséget, nézőpontot megismertünk (legyenek azok számunkra jók vagy rosszak) választhatjuk vagy dolgozhatjuk ki a nekünk leginkább tetszőt, megfelelőt, ezenkívül így bővítjük eszközeink tárházát, színesíthetjük palettánkat, hogy eddig ismeretlen vizekre evezhessünk, és valami újat alkothassunk.

---

A hangszeres játék pszichológiája

A gyakorlás és koncertjáték minőségének növelése elménk erejének hatékonyabb használatával

2007. április