A hangszeres játék pszichológiája 3. rész

2. fejezet

Hogyan javíthatunk hozzáállásunkon?

 

A rossz berögződések, „programok” felismerése és javítása

Önkorlátozó hiedelmek, kisebbrendűségi érzés

Mint ahogy arról már szó volt, saját határaink tágítása szükségszerű. Ha valami lehetetlennek tűnik is, ne nyugodjunk bele, ne fogadjuk el! Ha így teszünk, csak saját magunknak szabunk határokat! Az „önkorlátozó hiedelem” csapdájába eshetünk, ami az, amit a neve is mutat, csupán hiedelem, amit önmagunk kreálunk, vagy mások ültetnek belénk. Azért van úgy, mert ezt hisszük igaznak. Ha pedig esetleg van valami valóságalapja (például ügyetlenebbül blattolunk mint mások, és ezért mondogatjuk, hogy „Én nem tudok blattolni”), akkor is gyakran túlzó (igazából tudunk blattolni, csak nem úgy, ahogy szeretnénk), és csak még mélyebbre taszít, süllyeszt minket (minél többet gondolunk erre, annál inkább igaz lesz számunkra). Csupán azért gondoljuk így, mert belénk programozták. A programozók lehettek a szüleink, iskolatársaink, tanáraink, vagy akár mi magunk, bárki.  Mások épp eleget korlátoznak minket, legalább mi ne korlátozzuk magunkat! Hadd írjam le itt Frank J. Bruno pszichológus egy eszmefuttatását egy kamaszkorú pácienséről, ami talán jól szemlélteti, mire is gondolok, amikor rossz programokról beszélek.

„A tizennégy éves Juliant az ötödik osztály óta „Gömböc”-nek csúfolják. Minthogy kövér, magányosnak érzi magát. Önsajnálatból sokszor nassol. Ettől még kövérebb és még magányosabb lesz. Képzeljük el, hogy Julian már huszonnégy éves. Elvégezte a főiskolát, és autóbiztosítási ügynökként dolgozik. Van egy munkatársnője, Rowena. Julian nagyon csinosnak találja Rowenát, és szeretne randevút kérni tőle. Fülig szerelmes a lányba. Olyan korban van, amikor a nősülés természetes dolog. Rowenával jó a kapcsolata. Ők ketten sokat ugratják egymást, néha együtt tízóraiznak. Julian mégis attól tart, Rowena jobban szeretné, ha „csak barátok” maradnának. Julian kicsit még mindig kövér, de nem vészesen, öt-hét kiló súlyfeleslege lehet. Ennek ellenére kövérsége miatt még mindig kisebbrendűségi érzés kínozza. Holott egész jóképű fiatalember. Művelt, iskolázott. Vonzó parti. Csakhogy ő nem érzi magát jóképűnek, vagy vonzónak. Tudattalan szinten továbbra is magányos kövér gyerek.  Hagyja, hogy múljanak a hetek, hónapok. Nem hívja randira Rowenát. Tehetetlenül nézi, amint egy másik férfi járni kezd vele, majd feleségül veszi.”

Julian „programja” szerint „Gömböc”. Mivel ennek gondolja magát, félszeg lesz, és nem próbál barátkozni a többi gyerekkel, elszigetelődik, ami miatt csak még inkább igazolódik benne hite, hogy ő egy kevésbé értékes, kisebbrendű ember, egy „Gömböc”. Ezt a meggyőződését (amit társai programoztak belé) felnőttként sem tudja elhagyni, hagyja, hogy ez a negatív kép önmagáról beárnyékolja az életét.
Sok önkorlátozó hiedelmünk a gyerekkorunkból származik, ebben a korban ugyanis különösen befolyásolhatóak vagyunk, agyunk nyitottabb, tanulékonyabb. Ha szüleink vagy tanáraink gyakran mondogatták hogy „Belőled sosem lesz jó zenész”, „Lassú vagy, mint egy lajhár”, „Ügyetlen vagy, fiam!” vagy „Sose tanulsz meg skálázni”, az bizony hatással lehetett önmagunkról kialakított képünkre. Ráadásul a kisgyerek szemében amit szülei mondanak, az megkérdőjelezhetetlenül igaz, ők kamaszkorunkig „hibátlannak” tűnnek. Nem véletlenül van ez így, ugyanis tőlük függünk. Aki etet és gondoskodik rólunk, annak nem szegülhetünk ellen, szabályait be kell tartanunk, mert ha nem, az büntetéssel, megvonásokkal jár.

Thomas Alva Edison (1847 – 1931)

Élt a 19. század közepén egy fiatalember, aki nagyothalló volt, tanárai kissé butának, szellemileg elmaradottnak tartották. Ráadásul szegény is volt, gyerekként abból élt, hogy édességet árult a vonaton. Az emberek kinevették hóbortos ötleteiért. Nyilvánvalóan alapos oka volt rá, hogy kisebbrendűnek érezze magát. Elhatározta, hogy bízni fog magában, még keményebben és kitartóbban fog dolgozni, hogy bizonyítsa érdemeit. Végül megnősült, gazdag és elismert lett. Ő lett az a feltaláló, akinek a nevéhez az egyik legtöbb szabadalom fűződik. Hogy ki volt ő? Thomas Alva Edison.

Nekünk feltehetőleg feleannyi nehézséggel sem kell életünk során szembenéznünk, mint Edisonnak kellett. Ha neki ennek ellenére mégis sikerült leküzdenie az útjába gördülő akadályokat, nekünk miért ne sikerülne?

Ha megismerkedünk híres emberek életével, láthatjuk, hogy szinte minden sikeres ember túlesett egy vagy több kisebbrendűségi komplexuson. Pontosabban: megtalálták a módját, hogy hogyan birkózzanak meg vele.

Programozzuk át magunkat!

Öntudatos felnőttként ne hagyjuk, hogy a kisebbrendűségi érzés és önkorlátozó hiedelmeink eluralkodjanak rajtunk! Hagyjunk fel önmagunk negatív programozásával, és ne fogadjuk el mások negatív ítéleteit, vagy előrevetítéseit sem! Például: „Nem vagy elég tehetséges!”, „Ez neked úgyse fog menni!”, vagy „Ezt a hangot úgyis elrontod a koncerten!”! Ezenfelül senki véleményét ne fogadjuk el fenntartás nélkül, és ne adjunk túl sokat más emberek véleményére!

Ha valami esetleg nem úgy megy, ahogy szeretnénk, inkább gondolkodjunk így: „Nem baj, majd menni fog!”, vagy ”Már egyre jobb!”. Ezek a kifejezések irányt mutatnak. Nem hagynak minket „önkorlátolt” gondolatainkkal reménytelenül „büdösödni” a gödör alján.

Nem könnyű talán elhinni, de tény, hogy minden negatív tartalmú szó – főleg, ha gyakran mondogatja valaki – negatív testi és érzelmi hatást vált ki, tehát legjobb őket elkerülni. Ilyenek például: „Hülyét kapok”, „megüt a guta” (szélütést kapok), „megfájdul tőle a fejem”, „belebetegszem”, „agyvérzést kapok”, „megőrjít”. De ha mégis sokat mondogatjuk ezeket, akkor legalább ne csodálkozzunk, ha tényleg valóra válnak! Inkább pozitív tartalmú mondatokat hajtogassunk, sőt, akár kitalálhatunk egész versikéket is, és üres perceinkben (például utazás alatt) mondogathatjuk őket. Még célravezetőbb, ha alfában tesszük ezt, így még nagyobb ereje van, de éber állapotban is nagyon hasznos, feltétlenül hasznosabb, mint butaságokat hajtogatni. Néhány versike, példa gyanánt:

„Eszem éles eszem vág,

Mindent bevés, előránt!” vagy

„Ismeretlen zeneműben ismeretlen hangsorok,

Mindet könnyedén olvasom, egyre jobban blattolok.”

Persze ezek csak „kedvcsinálók” voltak, költsünk olyat, ami teljesen ránk szabott!

Íme még néhány negatív példamondat, és hogy mit mondhatunk helyette, hogyan fejezhetjük ki magunkat pozitívan:

„Bonyolult”	„Ez nem annyira egyszerű”
„Képtelen vagyok”	„Még nem tanultam meg, de belejövök”
„Ügyetlen vagyok”	„Egyre ügyesebbé válok, ez is csak rajtam múlik.”
„Teljesen béna vagyok ma”	„Lehetnék jobb formában is”
„Nem jut eszembe, nem emlékszem”	„Kiment a fejemből, de rögtön eszembe jut”
„Pocsék a memóriám”	„Egyre könnyebben megjegyzek mindent, ami számomra fontos”
„Nem találom”	„Mindjárt meglesz”

Nem a problémára, hanem a célra kell gondolni! Ha pozitívan közelítjük meg problémáinkat, máris egy lépcsőfokkal közelebb vagyunk a megoldáshoz. Tekintsük őket kihívásnak, egy megoldandó feladatnak, amiben bizonyíthatjuk képességeinket! Arra a közmondásra is érdemes emlékezni, miszerint „Minden rosszban van valami jó.” Még a sorscsapások is előbbre vihetnek, érettebbé tehetnek, ha úgy állunk hozzájuk.

---

A hangszeres játék pszichológiája

A gyakorlás és koncertjáték minőségének növelése elménk erejének hatékonyabb használatával

2007. április